Nem fogok róla újabb bemutatkozót írni, csak beillesztem a neten megjelent cikket róla...

Lujza eredetileg parfümnek készült... Na jó, elmesélem.



Páromnak karácsonyi ajándékot kerestem. Persze januárban, mert akkor volt pénzem. A parfümje – amit használt is –, kifogyóban volt, én meg nagyon szerettem az illatát, tehát egyértelmű volt számomra, mit fog kapni. Ismerősöm említette, hogy látott olyan parfümöt ennyiért itt meg itt. Pont annyi pénzem volt, mint amennyit mondott. Ellátogattam a célobjektumba, ám a mosoly igencsak lefagyott az arcomról, mert vagy félrenézte az árat, vagy azóta megemelték. Hatalmába kerített a totális elkeseredés, sírva távoztam. A villamoson ülve nagy erőfeszítésnek tettem ki szőke buksimat: gondolkozni próbáltam. Végül megszületett a gondolat: állatkereskedés! Megmaradtak bennem emlékképek, mintha említett volna olyat, hogy de jó is lenne egy gyík! Hát, legyen gyík. Pont tudtam egy állatkereskedést a közelben, ahol ugyan még nem jártam, de majdnem minden nap elmentem mellette. 17:55-kor estem be (szó szerint, hiszen futottam, ahogy csak bírtam). Villámgyors körülnézés, újabb kétségbeesés: a legolcsóbb gyík ára ott kezdődött, ahol az anyagi keretem véget ért. Újabb sírógörcs fojtogatott, én meg fojtogattam vissza... Azért körülnéztem. Megakadt a szemem a "póksaroknál". Gondolat gondolatot követett: "Mi lenne, ha pókot kapna? Nem lehet! Hogy viszem haza?! 5 méter távolságból is föláll a szőr a hátamon! Majd biztos megfogom azt a szatyrot, amiben egy hatalmas, félelmetes szörnyeteg lapul, és csak arra vár, hogy majd most jól megfogom, és akkor különleges savaival – mint az Alien – kiszabadul, és rám veti magát! De valamit mégiscsak venni kell neki. A pókokat is szereti. De én irtózom tőlük! Kicsi baba korom óta megrázkódom, ha meglátok egy nyolclábút! Meg egyébként is! Egy szobában kell majd aludnom vele! Éjszaka kijön, és rám mászik! A hosszú, szőrös lábait egymás után rakosgatva, kimérten galoppozik majd rajtam éjszaka! Én ebbe belehalok! De ennek az ára... Most mit tegyek?!"

Szóval a dolog ezen önmarcangolás során eldöntődött: legyen pók. Ennyit megtehetek azért, akit szeretek. Megkérdeztem, hogy az olcsóbbak közül melyik az, ami még nem gyilkolt embert, vagyis melyiknek van a legnyugodtabb természete. A srác kedves volt, mutatott kettőt is, szimpátia alapon döntöttem a Lujza mellett. Ő egy Brachipelma Albopilosa (vagy Albopilosum, sose tudtam, melyik a pontos, mindkettőt láttam már leírva könyvben is, neten is…). Műanyag katrocát bele tették egy kartondobozba, azt pedig – kérésemre – a legnagyobb szatyorba, ami csak rendelkezésre állt.

Január eleje lévén nem volt túl nagy meleg. Életem során nagyjából hozzászoktam, hogy Murphy az úr, mégis reménykedtem legbelül, hogy ebben a szorult helyzetben békénhagy. Persze nem. Rossz irányba szálltam fel a villamosra. Mikor észrevettem, azonnal leszálltam. Szinte látom magamat ott a Margit híd közepén, vígjátékba illő kép: Nincs elég bajom, kezemben egy vérengző fenevad, szakad a hó, hideg van, a Margit híd közepén állok, várom a villamost, ami nem jön, ráadásul a frissen vásárolt undormány minden bizonnyal perceken belül megfagy, vagy megbetegszik, de ha megbetegszik, akkor is biztos megdöglik napokon belül és akkor aztán lőttek a meglepetésnek. Megesett a szívem azon a szerencsétlen ízeltlábún, így az ölembe vettem a csomagot, és a kesztyűt levéve próbáltam dörzsölgetni a kartondoboz oldalát, hátha kap egy kis meleget. Azt hiszem, sorsdöntő volt az a hídon állás. Azelőtt még sosem éreztem, hogy egy pókon segítenem kellene.



A villamos nem akart jönni, úgyhogy gyors matekozás után rájöttem, hogy végülis nem is olyan rossz az az irány, amerre eredetileg felszálltam, így is meg tudom oldani. Meg is oldottam, párom akkori munkahelyére mentem, ahol még mindig bent volt – állandóan túlórázott szegényem. Meglátta: szerelem első látásra. Hazavittük. De akkor már vele vitettem a szatyrot.

A nevet én adtam neki. A mamám hívott régen Lujzának. Ránéztem, és egyből ez a név ugrott be. Lehet, hogy elmebeteg dolog ilyen nevet adni egy póknak, de jópofa.
Szép lassan kezdtem vele barátkozni – persze üvegen keresztül! Kapcsolatunk kissé ambivalens, hiszen legbelül még mindig rettegek tőle, ám csodálom is. Gyönyörű jószág. Már azzal is megbarátkoztam, hogy néha mozog. Eleinte ezzel problémáim voltak. Tudom, hogy nevetséges, de kellemetlen helyzet tud lenni, ha éppen figyeled, az idegeid pattanásig feszülnek, hiszen az ősellenségeddel nézel farkasszemet, és akkor megmozdul! Még most is azt vallom, hogy egy dolog visszataszítóbb egy póknál: ahogy mozog. Igaz, az sokkal rosszabb, ha megfigyelés közben megijesztenek.

1-2 hónap alatt odáig jutottunk, hogy meg mertem fogni az üveget ott, ahol éppen tartózkodott. Nem volt könnyű. Először csak úgy ment, ha a párom mellettem volt és fogta a kezem. Később már egyedül is sikerült! Ma már etetni is tudom, ki merem nyitni, be merek fújni, hogy arrébb menjen, el tudom viselni a látványt, ahogy arrébbmegy, és be merem tenni a tücsköt.

Lujza most a szekrény tetején lakik, mert ott jó meleg van. Kész kis tereprendező! Kókuszrost van bent nála, és egy kókuszhéj-házikó. Eleinte nagyon komolyan átrendezte a dolgait. Szerintem ma már azért nem rendezkedik, mert rájött, hogy felesleges. Szállításkor összerázkódik minden. De hamarosan kap majd egy sokkal nagyobb katrocot, ott akár alagútrendszert is áshat majd magának, ha kedve tartja!

Ha kérdésetek lenne Lujzával, vagy a tartásával kapcsolatban, itt elértek: muphrid@sniper.hu